Egy költő kalandjai

Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes egyszer (ki tudja hányszor) arról beszélgetett, hogy ha így alakulnak a megjelenési esélyeik és ekkora lesz a cenzúra, akkor végül húsvéti tojásokra fogják írni a verseiket. Hát, igen - gondolom én: rövid verseik lettek volna akkor.

Ezt a történetet jóval azelőtt olvastam, hogy eszembe jutott volna valahogy ismertséget szerezni a verseimnek. De 2016 kora tavaszán nagy küzdő kedvem támadt és elkezdtem azon gondolkozni, hogy hol érhetném el úgy az embereket, hogy szabályosan beleütközzenek a verseimbe. Akkor azon töprengtem, hol kapna valami olyat az emberek, ami ingyen van és lehet rá írni verset. Hol?

A piac

A piacon sokszor kapunk zacskót. A zacskó a legtöbb esetben nejlonból van és nem lehet rá írni semmit. De mi lenne, ha én vennék újrapapír (környezetbarát) zacskókat és arra írnék kétsoros verseket. Ha Weöres Sándor írhatott mondatverset, József Attilának pedig gyönyörű és elgondolkoztató kétsoros versei vannak, én miért ne írhatnék zacskókra kétsoros verseket.

Vettem hát papírzacskókat, meg egy fekete filctollat és írtam hozzá 4 kétsoros verset, melyeket felváltva rögzítettem egy-egy zacskóra, majd elmentem a piacra.

Hogyan születik egy vers? Weöres Sándor az egyetemi szakdolgozatában azt írta, hogy először jön egy ritmus, majd ráismerünk, hogy melyik versforma ritmusa és utána erre írunk egy verset.

Bereményi Géza írta Cseh Tamás dalainak a szövegét. Neki eleve adva volt a ritmus, sőt még dallam is. Egy ihletett pillanatban jött egy sor, melyillett a dallamra. Bereményi Géza azt mondta, hogy innen logikus gondolkozással lehet eljutni a szöveg többi részéhez. Hogy ez hogyan zajlik? Paul McCartney megírta.

A nagyok így kezelik álmaikat

Paul McCartney egy helyen leírja, hogy egy éjjel egy verssorral álmodott. A verssor arról szólt, hogy egy nő a templom padlójáról rizsszemeket szed föl. Mi ez a kép? Ki ez a nő? Mi történik vele. Ezeken morfondírozott a Beatles dalszerzője. Aztán rájött, hogy egy esküvő volt a templomban és a hölgy, aki a rizsszemeket szedegeti egy magányos ember, aki soha nem ment férjhez. És ebből a fölismerésből megírta a pop zene eddigi legnagyobb olyan dalát, mely a magányossággal járó fájdalmat érzékelteti.

És én?

Bevallom, velem is hasonló módon bánik az ihlet. Általában elkezdem érezni a versírás idegállapotát. Utána elkezdek ritmikusan gondolkozni. Aztán ez elmúlik, majd sétálás közben visszajön. Végül egy váratlan pillanatban eszembe jut egy sor. Majd a sorban adott téma lehetőségét kibontom. Bemutatok egy esetet.

Az embernek kell valamilyen visszajelzés arról, hogy jó-e, amit ír. Így az ember, aki verset ír, néha benevez költői versenyekre. Nekem erre 2014-ben volt lehetőségem először. Ez volt ugyanis az év, amikor a mozgássérültek számra költői és írói versenyt rendeztek. Mivel volt véletlenül otthon tartalékban néhány versem, elkezdtem töprengeni, hogy melyiket is küldhetném be. Végül egy vallásos veresre esett a választásom. Miért?

Ez a vers nyáron született. Több részletben jött. Így sem voltam biztos abban, hogy ez egy igazi költemény, ezért írtam egy magyar tanárnak e-mailt, hogy mondja már meg nekem, hogy vers-e ez és ő azt mondta, hogy ez vers. Íme!

Többek között

A valóság belőlem él:
terveimből, fantáziámból;
s mint bankár a hiányból,
vágyaimból harácsol
a valóság
magának egzisztenciát.


A valóság mindenben
téved, amiről hallgat,
s abban is, ha akként fogalmaz:
megereszkedem a mindenségben
s megállok saját magamban.


Mert, mint minden
létező,
a valóság is
egy álmomból
jött elő,
s az álmodónál
nincsen valóbb:
a kezdet és a végtelen
vagyok.

Mint az előző posztomban írtam, első versemet beküldtem a Magyar Rádió Irodalmi osztályára. Korábbról ismertem az egyik munkatársat, Antal Istvánt, így neki címeztem a levelemet. Pista azonnal válaszolt.

Arra kért, hogy menjek be hozzá a szerkesztőségbe, hogy beszélgessünk eddigi költői tevékenységemről. No, nem mikrofon jelenlétében. Csak úgy, az irodájában.

A Rádió akkor még a Bródy Sándor utcában volt. Az épület, ahol Pista fogadott egy új épületszárny volt: beton, vas és üveg. Az irodában kopott retro-bútorokat és friss érdeklődést találtam.

Az első versem második sora a Nyugati-pályaudvaron született. Ezt a versemet azért nevezem elsőnek, mert ez volt az a mű, aminek megírása után egyik pártfogóm a telefonban így köszöntött: "Szervusz, Költőnő!". Mielőtt ezt a költeményt megírtam volna, rengeteg helyre küldtem be általam versnek gondolt szövegeket. Senki sem jelentette meg őket. Annyi visszautasítást kaptam, hogy nagyjából egy évig nem írtam semmit. De!

Egy napon az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha egyszer írnék egy olyan verset, amelyet más költők és irodalom szakértők is versnek ítélnének. Arra gondoltam, hogy ennek a versnek arról kellene szólnia, hogy ez az első versem. Hamar jött is az első sor és ment a vonatom.

Mi volt az első sor? "Ha én egyszer verset írnék," - ez volt az első sor. Utána hosszú csönd. Nem jutott eszembe semmi. 2011 egyik novemberi délutánján azonban, mikor ültem a vonaton Szegedről Budapestre tartva, elkezdtem írni egy kisiskolás írásfüzetbe. Vagy egy órán át próbálkoztam egy olyan dal megírásával, amelynek szótagszámai megegyeznek az első soréval, és páros rímszerkezetűek. Ahogy hasította a vonat a teret és haladt előre az időben, én olyan ütemben írtam egyre rosszabb és rosszabb sorokat. Valahol Üllő tájékán föladtam…