Mint az előző posztomban írtam, első versemet beküldtem a Magyar Rádió Irodalmi osztályára. Korábbról ismertem az egyik munkatársat, Antal Istvánt, így neki címeztem a levelemet. Pista azonnal válaszolt.
Arra kért, hogy menjek be hozzá a szerkesztőségbe, hogy beszélgessünk eddigi költői tevékenységemről. No, nem mikrofon jelenlétében. Csak úgy, az irodájában.
A Rádió akkor még a Bródy Sándor utcában volt. Az épület, ahol Pista fogadott egy új épületszárny volt: beton, vas és üveg. Az irodában kopott retro-bútorokat és friss érdeklődést találtam.
Pista az iránt érdeklődött, hogy mióta írok. Azt is elmesélte, hogy alig merte megnyitni az e-mailemet, mert nagyon félt, hogy dilettáns vagyok és akkor ő mit mond…
Végül azt javasolta, hogy írjak, írjak és írjak. Beprotezsált egy irodalmi folyóirat szerkesztőjéhez is, aki megírta nekem, hogy nagyon szimpatikus, amit csinálok, de annyian várnak megjelenésre, és olyan sok a régi szerző, hogy az én verseim nem férnek be a lapba.
Hát, így jártam! Ebben a korszakban azonban írtam néhány verset, melyek közül itt elolvashatsz egyet. A vers fikció.
Akkor még
Akkor még köszöntünk minden távozáskor
és soha sehol sem maradtunk soká.
Akkor még figyeltünk ügyetlen gesztusokra
és nem gabalyodtunk önmagunkba.
Akkor még órákig telefonáltunk
és az órák percekként múltak.
Akkor még terveket szőttünk
és egymást álmodtuk beléjük.
Akkor még külön lakásban éltünk,
de közös volt az ágyunk.
Utolsó kommentek