Olyan sokszor tapasztalják a post modern korban élő emberek, hogy nehezen értelmezhetők a versek, hogy hétköznapi mondássá vált a „Mire gondolt a költő?” kérdés. Azt hiszem nem is lehet általános receptet adni ahhoz, hogy hogyan kell rájönni a vers lényeges üzenetére, különösen azért, mert születtek olyan versek, amelyek nem üzennek semmit. Ezek lehetnek formai bravúrok vagy képversek vagy bármilyen más, nem a gondolattal operáló szövegek. Ezért az első tanács, amit korunk költeményeinek értelmezéséhez adhatok: nem biztos, hogy úgy kell megközelíteni egy post modern szöveget, hogy abban a szavak értelméből áll elő a közlendő.

Hogyan nem értjük korunk írásműveit?

Figyeljük meg magunkat, olvasókat! Amikor nem értünk egy verset, annak legalább két formája van.

Az egyik, hogy azt nem értjük, hogy az olvasott szöveg miért vers. Erre van egy nagyon jó példa, de sajnos elfelejtettem a szerző nevét és a vers címét, de a vers semmi másból nem áll, mint a hét napjainak fölsorolásából. Vers ez? Az olvasónak nem ad élményt. Nos, tehát a mi szempontunkból elérkeztünk egy megfejtéshez: vannak szövegek, amelyeket azért nem értünk meg, mert nem adnak nekünk érzelmi élményt.

A másik eset, ahogy nem értünk egy verset, hogy hiába olvassuk a szöveget, fogalmunk sincs, hogy mit akart ezzel a költő. Ennek oka lehet az, hogy a költő utalásai számunkra nem követhetők. Ilyenkor szokott a háttérben az állni, hogy a vers nem a nagyközönségnek, hanem a szakmának szól.

 

A harmadik eset, ahogy nem értünk, hogy nem vagyunk fölkészülve a versolvasásából. Miért? Mert annak idején a magyar tanárunk nem mondott semmit az allegóriáról, a szimbolizmusról, a költői képekről. Nem tanította nekünk Pilinszkyt és Eszterházyt, s így nincs szilárd alap, melyre a post modern megértéséhez szükséges tudásunkat építenénk föl.

Ezt a hiányt, talán sohasem lehet pótolni, de én írok két gondolatot, amivel segítek eligazodni a mai versek erdejében. (Na, ezt nem fejezné ki így egy jó költő!!)

A „ne mond, hanem mutasd” szabály

A költők nem írhatják le azt, hogy itt állok a Jégbüfében és nézem az embereket az utcán. Annyira sokfélék és nem látok a fejükbe. Ehelyett írnak egy verset, melyben képek sokasága villan föl és az olvasó vagy kapkodja a fejét vagy háromszor elolvassa a művet, mire rájön, hol áll a költő és onnan mit lát. De vers ez? Igen, valószínűleg vers, csak az ember azért mérges, ha ebből a szövegből nem derül ki, hogy ezt a képsorozatot a költő miért vetíti elénk. Ez lenne az Emberi színjáték folytatása? Vagy arról szól, hogy és ez a sok egyén jöttében-keltében nem gondol a halálra, csak él bele a világba? A költő szereti az embert és elcsodálkozik a sokszínűségen? A költő nem szereti az embert, csak a sütiket? A költő jobban szereti a sütiket mint az embert?

Nos, nem biztos, hogy a költőnek vannak ezekre a kérdésekre válaszai. Ekkor az olvasó azt nem érti, hogy miért írta a költő a költeményt.

Rés a szövegekben

A másik eszköz, amivel szintén évezredek óta élnek a szerzők, hogy rést hagynak a szövegekben. Vagyis az egyik költői kép után alkalmazott következő költői kép nem következik közvetlenül az előzőből. Ekkor az olvasónak oda kell gondolni a költeményből kiesett képet. Magyarán: a költő nem akar szájbarágósan írni, amiért az olvasó hol hálás, hol dühös.

Nem tudom, hogy mindez segített-e megérteni, hogy miért nehéz kortárs verset olvasni, de talán azt igen, hogy miért nehéz írni. A honoráriumok pedig…