Egy költő kalandjai

Erre a kérdésre számos választ szoktak adni. Csak címszavakban: önmegvalósítás, önkifejezés, unaloműzés, dicsőségvágy, felelősség, változtatni akarás, belső kényszer, megélhetés, másra való lustaság, a dokumentálás szükségessége, lelkesítés. Ha megnézzük ezt a sort, elszomorodunk. Talán olyanok mondják ezeket, akik nem írnak. Én mást sejtek az írásvágy mögött. De haladjunk lépésről lépésre!

Hogyan kezdődik?

Arany János valószínűleg saját indulását mutatja be a „Családi kör” című versében, amikor ezt írja a család egyik fiáról:

„Jobban kedveli a verseket, nótákat,

Effélét csinálni maga is próbálgat.”

Szóval az utánzás? Ez az, ami elindít egy költőt az útján? Lehet, de előbb van az, hogy az ember „kedveli a verseket”. Vagyis élvezettel olvas.

Mit mond a költő maga?

Közelebb visz-e bennünket annak a titoknak a megfejtéséhez, hogy miért ír az ember, ha meghallgatjuk a kérdésről magukat a művészeket? Igen. A költők közül sokan írnak ars poetica-t, azaz költői hitvallást. Itt ugyan nem azt írják le, hogy miért írnak, sokkal inkább azt, hogy mi a céljuk az írással, mi írásuk várható „eredménye”. Az én kedvenc „Ars poetica” című versét József Attila jegyzi. Ha most kiemelek belőle néhány sort, meg fog lepődni a kedves olvasó, mert mind ismerősen fog csengeni.

„Költő vagyok - mit érdekelne

engem a költészet maga?...

-------

Én nem fogom be pörös számat.

A tudásnak teszek panaszt.

Rám tekint, pártfogón, e század:

rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste

két merev mozdulat között;

rám vár a mozi előtt este

suhanc, a rosszul öltözött.

----

Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen

Kísérje két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem!”

Mit gondolok én arról, hogy miért ír az ember verset?

Az én antropológia alapállásom katolikus. Ebből az következik, hogy az embert Isten képmásának gondolom. Isten pedig termet és játszik. A költő, amikor alkot, ír: létrehoz és játszik. Isten pedig ennek örül – azt hiszem.

Megfogalmaztad már magadban kedves Olvasó, hogy a tévében sokszor látott "Lyukasóra" című műsor résztvevői miért tudják eltalálni, hogy az általuk nem ismert versnek ki a szerzője? A válasz nagyon egyszerű. Két szóban foglalható össze: egyéni hang.

Mi az egyéni hang?

Nehéz megmondani, hogy Arany Jánosnak vagy József Attilának milyen az egyéni hangja. Nem is tudom, hogy melyik esztéta vállalkozott annak definiálására, amit egyéni hangnak nevezünk. Nem csupán egy szóhasználat, nem csupán egy stílus, nem a témaválasztás mikéntje, nem egy szöveg mögött álló filozófia.

Ha nagyon meg kellene mondani, hogy mi az az egyéni hang, annyit állítanék, hogy egy költő egyéni hangja mindazon költői eszközök együttese, amelyek beazonosíthatóvá teszik a költőt, mint a költemény szerzőjét. Az egyéni hang tehát nagy csoda. De nem elérhetetlen.

Az egyéni hang és a zsenik

Vannak kiváló költők, akik gyermekkorukban egyéni hangon szólalnak meg. Vannak kiváló költők, akik 40 éves korukban hallatják először egyéni hangjukat. Ez a címben említett "Lyukasóra" című műsornak is kedvező helyzet. Ugyanis az adás kitalálója megtehette, hogy egy korai Ady versből idézett s így azoknak, akiknek ki kellett találni a szerző kilétét, azt adata kimondatlanul feladatba, hogy a még kiforratlan Ady szövegbe hallják bele a kiforrott Ady stílus. Nehéz játék, de érdekes. Fő érdekességét az adja, hogy néző is együtt játszik a tévében szereplő irodalomkedvelőkkel.

A nyolcvanas évek végén színre vitték a „Hoppárézimi” című könyvet. A könyv egy fiatalember naplója, melyben leírja autóbalesetét és hogy abból hogyan épült föl. Ez amolyan kamasz napló: sok barátnő, sok hülyéskedés. De mégis érdekes olvasmány.

Huszti Péter meghallott egy nézőt

A darabot Huszti Péter rendezte. Egyik este az előadás után a színház előcsarnokában szeretett volna valakivel találkozni, s megütötte a fülét egy beszélgetés. Két kamasz lány arról vitázott, hogy a főhős szülei hibáztak-e és mit kellett volna másképp tenniük. Huszti Péter akkor azt érezte, hogy az alkotás elérte célját: gondolatokat ébresztett.

Nekem van egy versmegbeszélő csoportom

Tudni kell rólam, hogy eddig kábé tízszer hagytam végleg abba a versírást. Azt is tudni kell, hogy számomra, mint enyhén mozgáskorlátozott számára két sport van. Az egyik a sétálás, a másik a tornatermi Pilates-szerű gyakorlatok végzése. Járok is egy csoportba, ahol főleg Pilates-gyakorlatokat végzünk. Torna után mindig leülünk kávézni. Hogy hogyan tudták meg rólam a tornászok, hogy szoktam írni, már nem is tudom. Talán egyszer fölolvastam valamit. Mindenesetre arra már emlékszem, hogy amikor tizenegyedszer újrakezdtem, megígértették velem, hogy soha többet nem hagyom abba.

Igen, nekem a tornász lányok a versmegbeszélő csoportom. Nagyon érdekes, ahogy egy leírt és érzéseken áteresztett, képekbe bújtatott gondolat a barátnőimben gondolatokat ébreszt. Rányitnak ilyenkor emlékeikre és kihívják őket a jelenbe. Szép beszélgetések szoktak ebből kialakulni.

A vers nem csak önmagáért van

Ebből következik, hogy én nem szeretem a l’art pour l’art fölfogást. Mint ahogy propaganda verset sem írnék soha. Nem hiszem, hogy a verssel bármit el lehet intézni. Adamis Anna dalszövege is annyit mond: „Én még tartozom egy verssel/ …/ Ez is olyan, mint a többi/ Nem változtat semmin sem”. Nem, de az emberekben kelt érzéseket, megmozgat emlékeket és néha egyszerűen csak gyönyörködtet.

Mit is mondhatnék még? A képen a tornász lányok, az én versmegbeszélő csoportom tagjainak izolájnerei láthatók.

Van, aki képzeletbeli naplót ír. Én Széchenyi István nevében írtam, későbbi feleségéhez, egy lemondó nyilatkozattal felérő verset. No comment.

Széchenyi István levele Cresence-hez, amikor a grófnő még Zichy gróf felesége volt

Grófnő, kérem,

engem meg ne ítéljen,

meg nem szánjon,

vessen,

ha Önhöz kötöm,

hogy mostanság

a szavak

tekintetében

határozottabb

lettem.

Grófnő, kérem,

bár rám se néz,

közelebb érzem

tekintetét,

mint hideg verejtéket

érez

ki magas láz hevét

túlélni

képes.

S mielőtt, Grófnő,

e levelem a tűzbe hajítja,

két vékony ujja

közt tartva

emelje azt a

magasba:

soraimat

elfeledve,

cselekedje ezt

emlékezetemre!

Grófnő,

többet én nem

kellemetlenkedem,

s bár valaha

mást reméltem,

Grófnő,

csak arra kérem,

imádkozzon olykor-olykor

értem!

Egy időben egy területfejlesztési projekt menedzsere voltam, s mint ilyen Európa több városába utaztam. Egyik szolgálati utamon eljött velem a főnököm is, aki akkor 27 éves volt. Én 16 évvel voltam nála idősebb. Főnökömet az egyszerűség kedvéért nevezzük Balázsnak.

Az udvarias beszállást intéző repülőtéri alkalmazott

Lisszabonban a repülőtéri alkalmazott elkérte e jegyeinket és megkérdezte tőlem, hogy egy középső székre vagy az ablak mellé szeretnék-e ülni. Ebből kiderült számomra, hogy 3 ülés lesz a sorban. Ebben a helyzetben az ablak melletti tűnt a legjobb választásnak. Balázs arcán némi csalódottságot láttam.

A székek elfoglalása sport tevékenység

Mikor besétáltunk a gépbe, megláttuk, hogy valóban három egymás melletti ülés két belső helyére szólnak a jegyeink. A közlekedő folyosóhoz közeli helyen egy nálam nagyjából 15-20 évvel idősebb hölgy ült, akit magyarul kértem meg, hogy engedjen be, hogy leülhessünk. A hölgy ekkor felállt és főnököm egy szempillantás alatt elfoglalta az ablak melletti ülést. Mit volt, mit tenni, leültem középre.