Az első versem második sora a Nyugati-pályaudvaron született. Ezt a versemet azért nevezem elsőnek, mert ez volt az a mű, aminek megírása után egyik pártfogóm a telefonban így köszöntött: „Szervusz, Költőnő!”. Mielőtt ezt a költeményt megírtam volna, rengeteg helyre küldtem be általam versnek gondolt szövegeket. Senki sem jelentette meg őket. Annyi visszautasítást kaptam, hogy nagyjából egy évig nem írtam semmit. De!

Egy napon az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha egyszer írnék egy olyan verset, amelyet más költők és irodalom szakértők is versnek ítélnének. Arra gondoltam, hogy ennek a versnek arról kellene szólnia, hogy ez az első versem. Hamar jött is az első sor és ment a vonatom.

Mi volt az első sor? „Ha én egyszer verset írnék,” – ez volt az első sor. Utána hosszú csönd. Nem jutott eszembe semmi. 2011 egyik novemberi délutánján azonban, mikor ültem a vonaton Szegedről Budapestre tartva, elkezdtem írni egy kisiskolás írásfüzetbe. Vagy egy órán át próbálkoztam egy olyan dal megírásával, amelynek szótagszámai megegyeznek az első soréval, és páros rímszerkezetűek. Ahogy hasította a vonat a teret és haladt előre az időben, én olyan ütemben írtam egyre rosszabb és rosszabb sorokat. Valahol Üllő tájékán föladtam…

 

Aztán, miután a szerelvény megállt a Nyugatiban, leszállás közben az jutott eszembe, hogy nekem inkább szabad verset kellene írnom. El kellene felejtenem az első sor ritmusát. Meg kellene törnöm a sor adta rímlehetőséget. De mivel? Valami olyannal, aminek nagy súlya van és kifejezi, hogy nekem ez a versírás nem megy. Szóval írnék egy kiváló verset arról, hogy nem tudok verset írni.

Ez jó. De mi legyen? Próbálgattam ezt, azt, míg végül a csarnok kijárata előtt 10 lépéssel eszembe jutott a következő: „egész másképp jöttem volna a világra.” Vagyis így szólna a vers eddig:

„Ha én egyszer verset írnék,

egész másképp jöttem volna  a világra.”

Nem voltam biztos abban, hogy ez a második sor jó lesz. Próbálgattam, fejben mondogattam, amíg az aluljáróban elő nem vettem a kisiskolás füzetet és bele nem írtam a második sort.

Hogy a teljes szöveg hogyan alakult ki, arra már nem emlékszem. Hogy betöltötte-e az elképzelt vers helyét, azt döntsd el Te, mert itt megmutatom. Mindenesetre a vers elég volt ahhoz, hogy a Magyar Rádió Irodalmi szerkesztőségébe behívjanak. De erről legközelebb írok.

Ha én egyszer...

Ha én egyszer verset írnék,

egész másképp jöttem volna a világra,

egészen más illúziók mentén venném fontolóra a hallgatás lehetőségeit,

és nem kötelezne további hálára

fehérvérsejtjeim minduntalan élet-halál harca

sem.

Eddig azonban

nem bizonyítottam rátermettségemet

a magas irodalomban,

s egyéb lehetőségek becsületes megtalálójaként

még csak hírből sem ismerem

az elsikkasztott költemények ügyében is

egyre kínosabbá terebélyesedő kormánybiztosi elszámoltatást.

No, nem!

Nem magam hibáztatom.

Legalább nem egészen.

Láthattam volna bár

ahogy a föld az égtől, a nap az éjtől,

vagy venném bár neszét

egy angyalkard suhintásinak,

de legalább engedne egyetemes egyházam

a lélek újratestesülésében

hinni:

nem maradt volna akkor üresen a semmi ága

és szívhez szólóan produkálna papírra szegezésem olthatatlan vágya

is.