Kétszer indultam egy olyan versenyen, ahol 100 szóban kellett valamit írni Budapestről. Pontosabban egy történetet kellett írni, ami Budapesten játszódik és nem hosszabb mint 100 szó. Érdekes feladat volt.

A siker és az azon való felbuzdulás

Az első alkalommal nem nyertem ugyan díjat, de a szövegemet bevették a pályaművekből készített kis kötetben. Boldog voltam ettől. Elmentem a díjkiosztóra a Bálnába. Az ünnepség érdekes volt, kis ügyességgel sikerült egy kötet is haza vinnem, és megismerkedtem a Csíkszerda kórussal, melyről két év múlva kiderült, hogy az egyik barátomnak a fia is tagja. De mi jött ezek után?

Elküldtem a mesterem özvegyének és…

Egyszer választottam magamnak egy mestert, de ő sajnos korán meghalt. Erről majd szeretnék írni, de most még nincs rá erőm. A mesterem halála után az özvegyével lettem jóban, akinek megküldtem a könyvecskébe bekerült írást. Ő, aki nyelvtanár és maga is ír, azonnal válaszolt és azt mondta, hogy úgy látja, hogy nekem ez lesz a fő műfajom. Elkezdtem hát 100 szavas történeteket írni. Ezekből közlök itt hármat. Egyik sem nyerte el a következő évben a pályázaton az egyik díjat sem. Te, kedves Olvasóm, díjazhatnál egy lájkkal, ha érdemesnek tartod erre a szövegeket. Az első, amit írok egy 56-os szöveg.

 

101 szó

Láttam, amikor a platóról feléd nyújtottam a kenyeret, hogy elszörnyedtél a mocskos ujjaimtól. Az éhség talán vagy a felelősség érzet, legyőzte végül undorod és elvetted tőlem az ennivalót. S láttam azt is, azt a finom rándulást. Az ajkad elé kaptad volna a kezed, de félelemből vagy tán az együttérzés miatt félbemaradt a mozdulat. Egészen biztos vagyok abban, hogy eszedbe jutott az hosszú őszi pillanat, amit már csak a Korvin köziek mertek forradalomnak emlegetni. Eszedbe jutott és nem aláztál meg engem. Nem is tehetted volna. Egyetlen ujja sem lehetett mocskos annak a mindkét karját amputált nyomoréknak, aki belőlem a harcok után megmaradt.

Bánatváros

Valaha a városokat tornyaikról különböztették meg az utazók. Később már csak azokról az érzésekről, amelyeket a benne lakók közvetíttek a benne nem lakóknak. Ezek az érzések pedig mind egyediek voltak. Soha senki sem keverte össze a Notre-Dame őrének harangzúgásba öntött bánatát, mondjuk,  a Tamás templom kántorának egy kantátájába komponált szomorúságával.

Azonban ezek az idők messze tűntek. Sovány vigasz, hogy az új tájékozódási lehetőséget egy budapesti költő fedezte föl. Ő mutatott rá, hogy a múlt század első harmada óta, a városoknak már csak az ad megkülönböztető jelleget, hogy a vas-acél-üveg alapanyagú minimalista épületek házfalain alkonyatkor, miként csorog a megállíthatatlan vöröslő fájdalom.

Belső és pesti monológ 1955-ben

Nézem, ahogy a párkány pléh borításán lassan-lassan fölszáradnak az esőcseppek. Napunk parányi energiát áldoz egy-egy vízfolt elpárologtatására. Vajon nekem mi mindent kellene eltüntetnem ebből a félelmekre és gyűlöletre épült világból? Aligha nem: a félelmet és a gyűlöletet. Ez épp úgy lehetetlenség, mint e parányi nedveket a föld színéről végleg eltörölni: a légkör zárt rendszer, s minden fölszálló cseppje visszatér egyszer. Töprengeni, tehát inkább azon érdemes: mit hoznék vissza, amit egyszer, egy nagy erő törtrésze elvett tőlem. Nos! Én a kedvesem hoznám a kitelepítésből hozzám. Ez azonban lehetetlenség. Annyi tehetek tehát, hogy a párkányon utolsónak maradt esőcseppben elnyomom a csikkem.